Miért is olyan nagyszerű ez az album? Nos, bár a legjobb előadóknál nem érzi az ember, hogy az album egysíkú, vagy gyakori hallgatás után ugyanolyan lenne, ez fokozottan igaz Slash szólóalbumára, ugyanis a sokféle zenész számára megírt zenék olyan sokszínűséget vittek az albumba, ami valóban nem mindennapos. Az ilyen-olyan válogatás lemezeket leszámítva nemigen találhatunk olyan albumot, ahol egyszerre szólal meg Ozzy Osbourne és mondjuk Lemmy, stílusuknak megfelelő nótákban énekelve. A laza blues-os riffek mellett kemény, már-már Megadeth-es hangzású dalok is felcsendülnek, de a klasszikus rock’n roll életérzés és a lazább, lírai dalok is megtalálhatók a lemezen.
Kezdésnek a Ghost – mely az egyetlen nóta, amiben nem Slash gitárjátékát hallhatjuk kizárólag, ugyanis itt besegít neki Izzy Stradlin, szintén korábbi G’N’R tag – azonnal megad egy jó kis alaphangulatot a lemeznek. Izzy gitárjátéka egyébként összetélveszthetetlen annak, aki elégszer hallgatta meg a régi G’N’R lemezeket. Az énekesi feladatokat itt a The Cult zenekarból ismert Ian Astbury látja el. Érdekes lett az egész hangzás, a refrén, ha nem lenne olyan rock-os, még U2-nak is elmehetne. Kiváló összhatás, lendület, csillagos ötös…
A második nótában rögtön egy legenda: Crucify the Dead, Ozzy Osbourne tolmácsolásában. A hangzás tökéletesen passzol az elnyűhetetlen hanghoz – ami bár nekem nem személyes kedvencem, de ez legyen az én bajom.
A harmadik szám nekem személyesen az egyik legnagyobb meglepetést okozta (de amennyire tudom, ezzel nem vagyok egyedül): ugyanis a Black Eyed Peas-ből ismert Fergie énekel benne, nem is akárhogyan! Ilyen az, amikor végre valaki jóra használja a hangját: érces rock’n roll hangzás, lendület, erő, és persze a kiváló gitárjáték egy számomra toplistás dalt szült így együtt. A Beautiful Dangerous valóban egy remekbe szabott kis nóta.
Itt szúrnám közbe, hogy Slash soha nem volt rossz gitáros, de mostanra egészen kiforrott gitárjátéka lett, még mindig benne van a régről megszokott lendület, de iszonyú érett hangzásnak lehetünk fültanúi ezen az albumon. És bár minden dal más hangzásvilágot nyújt, mindegyikben felismerhető Slash összetéveszthetetlen, picit blues-os, de mégis rock-os stílusa.
Back From Cali, Myles Kennedy-vel, ismét egy másik stílus, másik hangzás, nem is igazán tudom mihez hasonlítani, nem is biztos, hogy kell. Lassabb, de jó húzású nóta, tetszetős. Megjegyzem, hogy elsőre azt hittem, hogy ebben fog énekelni az ex-Soundgarden-es, és Rage-es Chris Cornell, amikor az első taktusokat meghallottam, mert hangulatában ehhez is stimmelt volna az a hang. Azonban ő az ezt követő, Promise című nótában szólal meg, ahol ugyancsak beletalált az énekes stílusába a cilinderes mágus. Mintha egy modern Soundgardent hallgatnék…
A By the Sword című számból klip is készült. Fene tudja, én talán másikat választottam volna. Az egyik legjobb gitártéma az egész lemezen, de az énekessel kevésbé passzol, de még így is remek kis blues-os beütésű nóta. A Wolfmother együttes frontembere, Andrew Stockdale énekel.
A Gotten a lemez egyik meglepetése volt számomra, ilyen hangzásra nem számítottam: a Maroon5 frontembere, Adam Levine közreműködésével egy laza, lassabb nóta, ami akár Maroon5-nek is elmehetne, tehát az énekes és a hangzás itt is tökéletesen összepasszol. Aki kőkemény rock’n roll fanatikus, annak nyilván nem fekszik ez a dal, de aki mindenevő, és nyitott az újra, annak egy abszolúte kellemes, hallgatható kis szám ez.
Aztán jön egy másik kedvenc, a Doctor Alibi… Lemmy, igen, a Motörhead-ból ismert Lemmy énekel, mi másról, mint a rákkenróll életérzés egészségügyi hatásairól – természetesen kiderül, hogy nyugodtan folytatható akár minden éjjel. A hangzás, a szöveg hamisítatlan Motörhead, Slash stílusban előadva, kell ennél több?
Instrumentális dal is jutott a lemezre, egy pici gitáriskola Slash-tól, Watch This címmel.
Kid Rock-al az I Hold On-ban már pici időutazás életérzés lesz úrrá az emberen, ami tovább fokozódik a Nothing to Say-el – ami számomra egy az egyben Megadeth hangzás, de annál még zúzósabb énekkel, köszönhetően az Avenged Sevenfold frontemberének, M Shadows-nak – és ami az ezt követő, Myles Kennedy énekével megerősített Starlight-ban teljesedik ki. Engem itt már a 90-es évek elejére repített vissza a hangzás, egy jó kis házibuliba ahol picit sörszagúan csábítottuk táncra a lányokat. A Nothing to Say egyébként tökéletesen példázza, hogy aki bluest jól játszik, az mindent eljátszik – Slash ugyanis csuklóból nyomja a stílusától egyébként tökéletesen elütő nótát, amiben ennek ellenére mégis felfedezhetők a Slash-jegyek, különösen a szólóban.
A Saint is a Sinner Too számomra nem a lemez csúcspontja, azonban a záró muzsika, Iggy Pop tolmácsolásában, a We're All Gonna Die remek lezárása a lemeznek – és ez is egy újabb olyan szerzemény, melynél tökéletesen találkozott a hangzás és az énekes stílusa.
Egyébként ne szorítkozzunk az énekesekre, mások is képviseltetik magukat vendégelőadóként a lemezen. A teljesség igénye nélkül: Duff Mckagan, Dave Grohl (az instrumeltális Watch This című dalban), a már említett Izzy, az ugyancsak korábbi G'N'R Steven Adler, valamint a Red Hot Chili-ből ismert Flea.
Nem tudom megállni, hogy ne emlékezzek meg azokról a nótákról, melyek bár nem szerepelnek az eredeti az albumon, mégis ide sorolandók – ezek egyike a minden idők egyik legjobb rock’n roll riffjét és refrénjét is tartalmazó Paradise City, melyet Slash ezúttal Fergie, és a teljes Cypress Hill segédletével ad elő, és amelyben legalább annyi energia és lendület van, mint az eredeti G’N’R verzióban. Úgy is mondhatnánk, hogy az eltelt éveknek megfelelően ápdételte kicsit a dalt. A másik, az albumon nem szereplő de mindenképp említést érdemlő dal a Baby can’t Drive, melyet Alice Cooper, és – itt tessék figyelni – Nicole Scherzinger (Pussycat Dolls) közreműködésével hallhatunk, és amely egy igazi jó kis rock’n roll nóta – a Pussycat Dolls-ból nem lehetett sejteni, hogy a vizuálisan sem kellemetlen Nicole torkán ilyen hangok is kijönnek… Ez a két nóta egy digitális kiadvány extrájaként jelent meg, az eredeti albumon nem hallhatók.
A kérdés az, hogy mi lesz ez után? Mert ezt, vagy ilyet, még egyszer nem lehet összehozni. Bár nem féltem a gitárost – most egyelőre a szólólemezével turnézik, de mivel nyilván nem tud az összes előadó fellépni, aki a lemezen szerepel, így nem tudom, ki lehet alkalmas - azaz inkább, alkalmas lehet-e valaki egyáltalán - az összes szerep ellátására. Nem lesz egyszerű feladat, az biztos. Bár láttam én már sok évvel ezelőtt a szigeten jammelni egy sebtében összehozott kis csapattal, és kiválóan megoldotta a feladatot, úgyhogy nem féltem őt ettől.
A lemezt mindenesetre csak ajánlani tudom, aki korábbi G’N’R rajongó, annak nyilván kötelező darab, de aki simán csak szereti a jó rock muzsikát, az sem fog csalódni.
coller
Szólj hozzá, ha szeretnél!