Persze, persze. Mind tudjuk, hogy a sportág leghatalmasabb izomszörnyei olyan nevek, mint Nasser El Sonbaty, Dorian Yates, Jean Pierre Fux, Marcus Rühl, vagy Greg Kovacs. A Muscle Mag International mindent meg is tesz azért, hogy a köztudatban Greg Kovacs éljen minden idők legnagyobb termetű versenyző testépítőjeként. Ez valószínűleg így is van, ha ragaszkodunk a számokhoz. Greg kb. 193 centi magas, versenysúlya pedig 145-150 kiló körül lehet. Azonban ami engem illet, a legelképesztőbb „mutáns”, akit valaha láttam, olyasvalaki, aki sosem állt fel az IFBB színpadára. Ő pedig nem más, mint Victor Richards. Volt szerencsém beszélni ezzel a bevallottan kissé „remeteként” élő élő emberrel, így megtudtam, hogyan kezdett el testépítéssel foglalkozni, mi a véleménye a jelenlegi szupersztárokról, meg úgy a dolgokról általában.
TS: Szia, Vic. Bevallom, nem hittem, hogy sikerül rád akadnom azok után, hogy 1994 óta gyakorlatilag nem hallatsz magadról a sportban. Mit csinálsz mostanság?
VR: Elegem lett a sportot átszövő politikából. Már nem tudtam szívvel-lélekkel odatenni magam, ezért úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet. Ezalatt a tanulásra és az üzleti vállalkozásaimra koncentráltam.
TS: Meséld el kérlek, hogyan kezdtél el testépítéssel foglalkozni?
VR: Igazából a véletlen műve volt. Középiskolás koromban, 1982 táján amerikai futballt játszottam. 15 éves koromig sosem volt súlyzó a kezemben, mégis már akkor 97 kiló voltam, és bivalyerős. A haverjaim mind azt mondták, biztos valami mutáns vagyok, mert miközben ők szorgosan gyúrták a vasakat, hogy elég erősek legyenek a focihoz, én más dolgokkal töltöttem a szabadidőmet, az erőfelméréseken mégis rendre győztesen kerültem ki. Egy szép napon azonban úgy esett, hogy lementünk a haverokkal Venice Beach-re csobbanni egy párat, meg persze stírölni a bikinis csajokat. Szóval sétálunk a parton, erre odajön hozzám valami testépítő és azt kérdezi, hogy hívnak és hol versenyzem. Mikor erre azt válaszoltam, hogy még csak nem is gyúrok, nem akarta elhinni. Megkérdezte, hány éves vagyok és sokkolta a válaszom, hogy 15. Azt mondta: „Kölyök, már ezzel a mostani formáddal mindenkit lemosnál a színpadról egy tinédzser versenyen! Gyere velem a Gold's Gym-be!” - Úgyhogy vele mentünk.
TS: És milyen volt?
VR: Emlékszem, a teremben az a sok félmeztelen testépítő mind ott feszengett, meg bámulta magát a tükörben. A pasas aki odavitt minket, összevissza mutogatott. „Ő ott a Mr. America. Ő meg a Mr. Universe, ő pedig ott a Mr. World”, stb.
TS: És mit szóltál ahhoz a sok bajnokhoz?
VR: Őszintén szólva nem igazán hatott meg az a sok önelégült muksó, úgyhogy mondtam neki, hogy nem érdekel ez az egész. Miután befejezte a mondókáját, hogy ki kicsoda, én csak egy dologra voltam kíváncsi.
TS: Éspedig?
VR: Hogy ki a fene lehet az a két vadállat iker, akik az egyik hátsó sarokban 225 kilóval nyomtak fekve overállban, flanelingben, meg munkásbakancsban. Ilyet még életemben nem pipáltam. Abban a pillanatban már tudtam, hogy ez az, amit csinálni akarok. Nem bámulni magam a tükörben, hanem olyan szenvedéllyel és intenzitással edzeni, mint az a két vadállat.
TS: Kitalálom: David és Peter Paul-ról, a Barbár Fivérekről van szó.
VR: Pontosan. Totál le voltam döbbenve. És ez még nem minden. Alighogy észrevettem őket, az egyikük rám üvöltött: „Hé, te!” Először azt hittem – vagyis inkább reméltem, hogy az egyik haveromat pécézte ki magának, de aztán láttam, hogy rám mutat. Megszeppenve visszaszóltam, mire ő valami olyasmit mondott, hogy bennem megvan minden ami ahhoz kell, hogy velük eddzek, szóval csatlakozzak hozzájuk. Nem akartam hinni a fülemnek. Hát így kezdtem el a testépítést. 1982-ben, 15 évesen, a barbár fivérekkel.
TS: Azta! Akkoriban nagyon állatok voltak. Biztos nagyon izgalmas lehetett. Milyen volt velük edzeni?
VR: Pont erre volt szükségem. Számukra az edzés minden pillanata a spirituális kihívásról, önmagad legyőzéséről szólt. Semmi tükör, semmi közönség, semmi tapsvihar. Az edzés szent volt és kőkemény. Pár éven belül mind nagyságban, mind erőben felülmúltam mindkettejüket.
TS: Ez fantasztikus. És még mi minden történt veled azidőtájt?
VR: Úgy egy éve edzhettem ott, amikor egy nap besétált oda ez a pasas. Mindenki körülrajongta, mert épp akkor nyerte meg a Mr. America-címet. Sok profit láttam azalatt az egy év alatt, de ő más volt. Hatalmas állat volt, azelőtt még sose láttam hozzá foghatót. Úgyhogy én is, mint egy kisgyerek, odaszaladtam hozzá, hogy feltegyek pár kérdést. Ekkor szereztem első keserű tapasztalatomat a sportban: ízelítőt kaptam a rossz modorból. Épp hogy szóra nyitottam volna a számat, rám üvöltött, hogy húzzak innen, ne zavarjam az edzésben. Megértettem volna, ha az mondja: „Nézd fiam, nem szeretem ha zavarnak edzés közben, de utána szívesen megválaszolom a kérdéseidet”. Ehelyett megszégyenített az egész terem előtt. Borzasztóan feldúltnak és megalázottnak éreztem magam.
TS: Ki volt ez a testépítő?
VR: Tim Belknap.
TS: Találkoztál vele, miután belőled is nagy név lett? Emlékeztetted valaha, hogy így bánt veled?
VR: Különös az élet. Úgy egy éven belül olyan elképesztő fejlődést produkáltam és olyan nevet szereztem magamnak, hogy egy nap odajött hozzám a Gold's-ban, és akkor már valahogy sokkal kedvesebb volt. „Szia Vic! Fantasztikusan nézel ki! Mitől nőttél ekkorára?” - vagy valami hasonlót mondott.
TS: És mit válaszoltál?
VR: Olyasmit, hogy „Nem emlékszel rám, mi?” Nem értette a dolgot, úgyhogy emlékeztettem, mi történt egy éve. Egyből behúzta fülét-farkát, hogy nem emlékszik, meg hogy sajnálja. Egyenlíthettem volna úgy is, hogy én is beégetem mindenki előtt, de ezzel csak lesüllyedtem volna az ő szintjére. Nekem elég volt a tudat, hogy a fizikumom már meghaladta az övét.
TS: Tanulságos történet. Elképesztő, hogy srácok, akikről Venice Beach 5 kilométeres körzetén kívül senki meg nem mondaná kicsodák, úgy viselkednek, mint a filmsztárok, vagy ezek a túlfizetett futballsztárok. Nem fogják fel, mennyire jelentéktelenek valójában, és ez gáz.
VR: Pontosan. Többek között ezt utálom ebben a sportban. A furkálást, a helyezkedést, a taplóságot. Ez nem az én világom. Engem világ életemben csakis az edzés foglalkoztatott. Számomra az edzés olyan, mint a meditáció. Olyankor csakis a bensőmre koncentrálok. Nem érdekelnek se a bírák, se más.
TS: Emlékszem Vic, először 1987-ben olvastam rólad. Akkortájt ha jól emlékszem, 126 kiló körül lehettél, miközben mindenki más úgy 108 és 112 kiló között mozgott. Hogyhogy mégsem versenyeztél?
VR: Tinédzserként két versenyen vettem részt (az egyiken Rich Gaspari ellen álltam ki, aki két évvel idősebb nálam). Emlékszem, a második versenyem után, amit meg is nyertem, mentem a parkolóhoz, és a kupa szó szerint szétesett a kezemben, olyan egy bóvli kacat volt. Ennyi kemény munka egy kupáért, ami még csak nem is marad egyben! - gondoltam magamban. Úgyhogy ezek után már teljes egészében csakis az edzésre koncentráltam, meg arra, hogy a lehető legnagyobbra nőjek.
TS: Hát ez sikerült. A '80-as évek vége-'90-es évek eleje táján keringett olyan szóbeszéd, hogy esetleg indulsz az NPC USA-Bajnokságon. Még arra is emlékszem, milyen izgatottan vártam, hogy kiállj a színpadra, ahol mindenki eltörpült volna melletted. Hogyhogy mégsem került erre sor? Pedig sokat vendégpózoltál a Musclemania versenyein, és már akkor is kemény 132 kilósan álltál színpadra, miközben Haney 109, Dorian pedig 108 kiló volt a legutóbbi Olympiáján. Úgyhogy biztos voltam benne, hogy mindenki elájult volna, ha látják, hogy 20-25 kilót ráversz a többi versenyzőre.
VR: Ez ennél bonyolultabb. Tudod, a testépítésben minden a hatalomról és az irányításról szól. A nagy fejesek számára a versenyzők nem többek egy darab húsnál. Sok NPC-s versenyen vendégpózoltam, a fő fejesek pedig nem nézték jó szemmel, hogy nem vagyok IFBB profi, úgyhogy nyomást gyakoroltak a szervezőkre, hogy ne engedjenek fellépni. Az volt az érzésem, mintha rá akartak volna kényszeríteni, hogy az NPC-nél versenyezzek, csakis azért, hogy aztán jól beégethessenek a színpadon.
TS: De hogy tehették volna meg, mikor teljesen lepucolva is legalább 20 kilóval nehezebb vagy mint akár a legkeményebb potenciális ellenfeled?
VR: Ugyan már, azt te sem gondolod komolyan, hogy mindig a legjobb nyer? De belőlem senki nem csinálhat hülyét, egyetlen versenyen sem! Senki nem kényszeríthet rá, hogy versenyezzek.
TS: Akkor hogyhogy mégis részt vettél az 1992-es Nigéria-Bajnokságon, hogy profi kártyát szerezz?
VR: Na ez egy vicces történet. Miután ugye az NPC meg az IFBB nagykutyái elvették a szervezők kedvét attól, hogy engem kérjenek fel a vendégpózolásokra, én fogtam magam és átmentem Európába, ahol naná, hogy mindenki a lábaim előtt hevert. A nagyfőnökök keze nem ért el odáig – legalábbis nem azonnal. Később persze kezdtem ott is érezni a haragjukat. A vendégpózolásaimat sorra visszamondták, a nagykutyák esetleges retorzióitól való félelmükben. Azidőtájt kötöttem szerződést Joe Weiderrel, aki egy nagyszerű ember, de még őt is alaposan megdolgozták, hogy versenyeztessen engem. Mindenki azt hiszi, hogy Joe kezében van a sport, de ez nem így van. A háttérből még nála is befolyásosabb emberek mozgatják a szálakat.
TS: Tehát Joe mondta neked, hgoy részt kell venned a Nigériai Bajnokságon, ha meg akarod tartani a szerződésedet?
VR: Nem, Joe csak annyit mondott, hogy induljak el és szerezzek profi kártyát. A nagykutyák egyértelműen arra játszottak, hogy muszáj lesz elindulnom vagy az NPC USA, vagy az Észak-Amerika bajnokságon ahhoz, hogy profi kártyát szerezzek, és akkor majd jól megszívathatnak. Egy aprócska dologról viszont megfeledkeztek.
TS: Éspedig?
VR: Amerikai-nigériai kettős állampolgár voltam. Úgyhogy fogtam magam, elrepültem Nigériába és tettem amit tennem kellett, lenyomtam egy vendégpózolást. Természetesen utcahosszal nyertem. Megszereztem a profi kártyát, és a szerződésemet is megtarthattam. Legalábbis egy darabig...
fordította: Superbocy
Vic Richarsdról további cikk következik hamarosan!