Korrupció, bűnözés, káosz és bizonytalanság. Grant City dicsősége immáron a múlté, az utcákat szélsőségesek lepték el, a rendőrség tehetetlen. Van azonban egy ember, aki nem fél felvenni a harcot a bűnszervezetekkel, és kész arra, hogy békét hozzon ebbe a mocskos világba. Ő Jack Slater detektív, a városi rendőrség legkeményebb, és egyben legőrültebb tisztje, a zsaru, aki szereti mindig a nehezebb utat választani. Útját törött csontok, bevert koponyák és szitává lőtt rosszfiúk jelzik, és bár a hivatalos szervek rendszerint kihátrálnak az ámokfutásai mögül, hűséges kutyája, Shadow minden öngyilkos küldetésben vele van.
Jack kalandjai 2002 nyarán kezdődtek, ekkor jelent meg ugyanis a Namco és a Zoo Digital gondozásában az első Dead to Rigths. A sztori elején Jack átlagos járőr volt, azonban a dolgok éles fordulatot vettek, amikor hősünk egy bejelentéshez kiszállva holtan találta a saját apját. Nem kellett sokkal több, elindult felkutatni a bűnösöket, ám a 
dolgát nem csak banditák egész sora nehezítette meg, de egy korrupt rendőrfőnök is, aki valamiért nagyon nem akarta, hogy Jack jobban beleássa magát az ügybe. A játék PC-re, PS2-re, Xbox-ra és Gamecuba-ra jelent meg, rá három évre pedig a Widescreen Games gondozásában már jött is a folytatás. A Dead to Rights II az első rész előzményeit dolgozta fel, a küldetés középpontjában pedig egy elrabolt bíró állt. Hősünk, mint a törvény elszánt szolgája, azonnal utána is eredt a bűnözőknek, ám a végén azt kívánta, bárcsak bele se fogott volna az egészbe. A maffia a szerelmén, Ruby-n állt bosszút, és bár sikerült megölni a vezért, hamar kiderült, hogy az egész szervezetet olyannyira magas szintről irányítják, ahova már tényleg nem ér fel egy átlagos zsaru keze.
A legújabb rész egy befejezéssel indít: Jack egy rozsdás lélekvesztőn megérkezik a kínai negyedbe. Emberünket azonban meglőtték, több sebből vérzik, és csak vonszolni tudja magát. Shadow bőrébe bújva meg kell védenünk az életére törő triádtagoktól, ám mielőtt kiderülne, hogy mit is keresünk ott valójában, a játék visszapörgeti az időt, és indulnak az igazi kalandok. Az üzleti negyed legnagyobb és legfontosabb felhőkarcolójának lábánál találjuk 
magunkat, városnézésre azonban nincs idő, a Temple Towert ugyanis terroristák foglalták el, akik bizonyítva elszántságukat, már le is dobtak néhány ártatlant a tetőről. Jack félrelökve a híradó stábját, és megtagadva az akciót vezető rendőr parancsát, nem habozik, és beveti magát a tornyot megszálló rosszfiúk közé.
A Dead to Rigts: Retributionben a feladatunk nem kisebb, mint egyszer és mindenkorra leszámolni Grant City alvilágával. A kalandok során ezúttal is öklünk, fegyverünk, és hűséges kutyánk van a segítségünkre, arra azonban csak az első küldetések után jövünk rá, hogy a dolog minden korábbinál nehezebb lesz. Hatalmas összeesküvésre derítünk fényt, a nyomozás pedig addig fajul, hogy egy ponton átlépve többé már a rendőrségben sem bízhatunk. Egyedül maradunk tehát a terepen, a luxus irodaház visszafoglalása után pedig a játék megmutatja a sötétebbik oldalát is. A kötelesség koszos ipartelepekre, elhagyatott raktárépületekbe, kihalt kikötőkbe és külvárosi bűntanyákra vezet minket, melyek egytől-egyig dugig vannak felfegyverkezett zsoldosokkal. De vajon ki irányítja ezeket a 
gengsztereket? S miért állhat érdekében, hogy felforgassák Grant City életét? Ezekre a kérdésekre bármi áron is, de válaszokat kell találnunk!
A játékban felváltva irányíthatjuk Jacket és Shadowt. Emberi bőrben bunyózni és lövöldözni lehet, a tengerészgyalogságnál szerzett tapasztalatok pedig igen jól jönnek a harcmezőn. A Dead to Rights játékmenete a Gears of Warból ismert fedezékrendszerre épül, feldőlt asztalok, szétszórt betonelemek és kiégett autóroncsok között bujdosva folyamatosan nyomulunk előre, amikor pedig kiürül a tár, indulhat az ökölharc. A puskával nekünk rontó katonákat egy gombnyomással le lehet fegyverezni, van kétféle ütés és egy védekezés gomb is, amikor pedig az ellenfél végleg feladta a küzdelmet, egy kegyetlen kivégzéssel megszabadíthatjuk minden fájdalmától. Jack kőkemény harcos tehát, nem ismer kegyelmet, de a kutyája sem egy jámbor jószág. Ha emberünk elakad, akkor lép színre Shadow, aki átkúszva a kerítések alatt, olyan helyekre is be tud hatolni, ahova egy száz kilós férfi nem férne be. Kutyaként azonban nem szabad a face to face akcióra helyezni a hangsúlyt, halkan kell lopakodni, apró hangokkal elterelni az őrök figyelmét, és csak akkor szabad támadni, ha a préda egyedül maradt. Ilyenkor kiugorva 
az árnyékból, Shadow elkapja a katona torkát, majd addig marcangolja azt, míg az utolsó szuszt is sikerül kiszorítani belőle. De nem csak az éles fogakkal lehet felvenni a harcot, a szívdobogások alapján a kutya képes bemérni, hogy hol vannak a környéken emberek, a szuper szaglásával pedig a menekülő főnökök nyomát tudjuk követni.
A két karakter együttese szuper játékélményt eredményezne, ám van néhány apró hiba, ami miatt hamar bele lehet unni a kalandokba. A ránk támadó zsoldosok például mind ugyanúgy néznek ki… Persze van köztük a pisztolyos gengsztertől kezdve a bunyókirályon keresztül egészen a nehézgépfegyverrel szerelt szuperkatonáig szinte mindenféle példány, de ha már századszor találkozunk ugyanazzal, akkor már nem csak, hogy változatosságot nem érzünk, de még bele is fáradunk az egészbe. Hasonló a helyzet a verekedések alatt is, azon kívül, hogy mindig ugyanazzal bunyózunk, még a mozdulatok is ismétlődnek. Nincsen sok kombó, párat behúzunk az előttünk állónak, az elterül, mi pedig 
már mehetünk is tovább. Ez így nem a legjobb, de jó hír, hogy bár a pályák teljesen lineárisak, a különböző helyszínek mindig friss vért visznek a kalandokba. A játék felénél az urbanista atmoszféra sötét sci-fi világgá alakul át, sikerül meglelnünk ugyanis, hogy hová tűntek az adóból elsikkasztott milliárdok, a leleplezést követően pedig mindennél nagyobb teher nehezedik szegény hősünk vállára.
A grafika teljesen korrekt, nincs meg az a minden ponton tökéletes látvány, de az összkép igenis szépnek mondható mind design tekintetében, mind technikailag. A játék alatt a Volatile Games anyacégének, a Blitz Studios-nak az Unreal Engine 3.0-ra épülő motorja dübörög, melynek köszönhetően tényleg nem sok csorba esik a grafikán. A karakterek nagyon klasszak, az átvezetők alatt úgy érezzük, mintha tényleg élnének, érzelmeket lehet leolvasni az arcukról, a szemük pedig értelmet áraszt, ami nagy ritkaság még manapság is. A fényekkel viszont sajnos nem sikerült olyan jól játszani, mint mondjuk a hasonló stílusú Splinter Cellnél, és a pályák is szegényesebbek lettek, amiért a végső értékelésnél szintén le kell majd vonnunk néhány pontot. A hangzás viszont nagyon profi, a zene ütős, a szinkron pedig közel tökéletes. A főhősnek nagyon eltalálták a hangját, a narrációk egy igazi, tapasztalt, de megfáradt kopó képét festik le előttünk, de a többi szereplő is kitett 
magáért. A riporternőn érezni az önelégült médiamunkás karakterét, a kocsmában minket összeszedő Faith hangja pedig egyfolytában remeg, tényleg aggódik, és félti Jacket.
Az irányítás rendben van, akad azonban itt is néhány dolog, amire ha nem figyelünk, akkor rendesen meg tudjuk szívatni magunkat. A legidegesítőbb, hogy a futást, a fedezékbe ugrást, és a fedezék átugrást ugyanaz a gomb hajtja végre, ami a könnyű kiosztás miatt még jó is lenne, ha nem mindig azt csinálná, amit éppen el kívánunk kerülni. Ha például át akarunk rohanni egy termen, akkor Jack mindig bebújik valahova, míg ha fedezéket keresünk, akkor vagy elfut mellette, vagy simán átugorja, valósággal beleesve így az ellenség karmaiba. De Shadow irányítása se könnyű, mert vele fordulni nehéz, és a kamera is mindig olyan szögben áll, hogy ne tudjuk, merre is kell éppen támadnunk. Jó dolog viszont, hogy néha le lehet lassítani az időt, és úgy osztogatni a fejlövéseket, hogy látjuk, az ellenfél hozzá se tud szagolni az egészhez, illetve nem lett rossz az se, ahogy Shadownak feladatot tudunk adni. Megmondhatjuk neki, hogy melyik embert támadja, vagy hogy jöjjön vissza hozzánk, ha melegre fordulna a helyzet, de ha kifogy a töltényünk, akkor is csak rá kell mutatni a pályán egy elhagyott stukkerre, és ő már rohan is ki érte, hogy folytatódhasson a golyózápor.
Grant City bűnkirályainak megdöntése nem kevesebb, mint 10 küldetés alatt valósul meg, melyek nehézségi szinttől függően egyenként fél, háromnegyed óra alatt teljesíthetőek. A végigjátszás ily módon egy, legfeljebb két délutánra szűkül, de a maximalisták elidőzhetnek egy kicsit azzal is, hogy minden pályán megkeresik az elszórt 
rendőrjelvényeket. A küldetések végén a játék pontszámmal értékeli, hogy milyen ügyesek voltunk, és minél kisebb sérüléssel, minél hamarabb megcsináltuk a feladatot, annál jobb eredményt kapunk. De nem csak semmitmondó pontok a jutalmunk, természetesen jár mindenért achievement vagy trófea, illetve a galéria is új tervrajzokkal, és kulisszafotókkal egészül ki minden egyes befejezett küldetés után.
A szavatosság kárára róható, hogy még multiplayer sincs a játékban, pedig nem lett volna rossz se egy team deathmatch, se egy arénaharc, hullámokban támadó rosszfiúkkal. A két karakter mindennek tetejében pedig még üvölt is egy jó co-op módért, Jack és Shadow ugyanis szinte mindig együtt van, csak 2-3 küldetést kell úgy megcsinálni, hogy el vagyunk választva egymástól. Nagy sajnálatunkra DLC-t sem terveznek a játékhoz, a sztori lezártnak tekinthető, a végigjátszás után nincs is már több dolgunk, mint berakni a játékot a vitrinbe, és néha ránézni, hogy nem-e lopták el az idők során hozzánk érkező haverok.
A Dead to Rights: Retribution egy sok szempontból szerethető, de még jobban utálható játék lett. A története nulla, talán csak a fordulatok teszik izgalmassá, és bár az akció nagyon látványos, és tényleg élvezetes, az ismétlődő elemeknek, és a csőpályáknak köszönhetően az ember hamar belefárad az egészbe. Nincs motiváció, egy Die Hard-szerű zsaru-sztori az egész, amiben a bátor jófiú elindul felszámolni egy egész bűnbandát, és ahogy a Bruce Willis film, úgy ez is inkább akciónak jó, mint igazi drámának. Nagyon szigorúak viszont nem lehetünk vele, hiszen egy igazi, tökös, izomszagú, maszkulin játékot kaptunk a személyében.
(forrás: ipon.hu)