A Remedy Entertainment neve az évezred eleje óta egyet jelent a sokáig készülő, rövid, ám igen minőségi akciójátékokkal. Épp ezért volt meglepő, mikor a csapat jó pár téllel korábban bejelentette, hogy egy nyílt világban játszódó horrorjátékon ügyködik. A horrorból idő közben pszichothriller, a sand-box játékmenetből lineáris történetvezetés lett, a platformok közül pedig eltűnt a PC, és egyeduralkodóvá vált az Xbox 360. Most viszont eljött végre a nap, amire már négy éve várunk, és hosszú csúszások egész sora után boltokba került az Alan Wake.
Stephen King nyomdokain
A játék főszereplője Alan Wake, New York-i bestseller-író. Horror regényei milliós eladásokat produkáltak világszerte, ő maga pedig gazdag és híres ember lett. Csak egy baj van: két éve nem írt egy árva sort sem. Alan felesége Alice ráveszi az írót, hogy töltsenek el egy második nászutat a hegyvidéki Bright Fallsban, hátha a feltöltődés meghozza az ihletet egy újabb remekmű legépeléséhez. Bright Falls gyönyörű város, költői környezetben, ideális hely a pihenésre. Sajnos azonban semmi sem az, aminek elsőre látszik. Alice rövidesen eltűnik, Alan pedig hiába indul a keresésére, a sors más utat jelöl ki a számára. Egyik pillanatról a másikra vérző fejjel tér magához egy összetört autó volánja mögött. Egy teljes hét kiesett az emlékezetéből, a város körüli erdőt pedig elmebeteg gyilkosok tartják uralmuk alatt, akik mindenkivel végeznek, aki csak az útjukba kerül. Mi folyik itt? Valóság ez egyáltalán? Vagy csak Wake megbomlott elméjének beteges fantáziálása?
Az Alan Wake forgatókönyve kísértetiesen emlékeztet a csapat korábbi Max Payne játékaira. Itt is van egy kissé zavart főszereplő, aki narrátorként meséli a történetet, és rengeteg olyan elem is megfordul a sztoriban, aminek a gyökerei egészen Max bosszúhadjáratáig nyúlnak vissza. Ilyen a germán mitológia isteneinek folytonos emlegetése, az elmegyógyintézet, a szerethető idióta kötelező karaktere, és persze a humor, ami végigkíséri a programot, de nem olyan hangsúlyosan, hogy az tönkretegye a horrorisztikus hangulatot. Ezen elsőre össze nem illőnek látszó dolgok bizarr katyvasza olyan atmoszférát szül, amit képtelenek vagyunk nem imádni, és maga a történet is van annyira inspiráló, hogy fenntartsa az érdeklődésünket. Érdekesség, hogy a játék epizódikus, hat részre van osztva. Mikor véget ér egy fejezet, kapunk egy kis zenét, majd egy "Korábban az Alan Wake-ben..." mondatot követve egy rövid emlékeztetőt láthatunk az eddigi eseményekről. Olyan, mintha egy tévésorozatot néznénk, s bár ezt eleinte nem tudjuk hová tenni, kisvártatva rájövünk, hogy a recept működik.
A sötétség serege
A történetről többet nem is szeretnék beszélni, mert nagyon könnyű véletlenül is spoilerezni. Térjünk inkább át a játékmenetre, hisz ha valami, hát ez sokáig kérdőjelekkel tarkított terület volt az Alan Wake-kel kapcsolatban. Először is jobb, ha tiszta vizet öntünk a marketingtől szennyezett pohárba, és definiáljuk a játék stílusát. Az Alan Wake egy akciójáték, amit úton-útfélen horroklisék öveznek. Furcsamód a játék maga is afféle groteszk paródiája a műfajnak, hisz erre mind a főszereplő, mint a környezet szívesen reflektál. Vannak életre kelt tárgyak, baltás és láncfűrészes ellenfelek, álmos kisváros, és még sorolhatnám napestig. Az igazi erény itt a közhelyek kiváló felhasználása, úgyhogy hiába kapunk a fejünkhöz, hogy "Ja, hát ezt már láttam abban a filmben!", biztos, hogy lesz olyan pillanat, amikor nagyot ugrunk a tévé előtt. Ajánlom, hogy puha fotelben foglaljon helyet a Kedves Olvasó...
Mivel a hangsúly az akción van, a játékmenet kétharmadában mászkálni és lövöldözni fogunk. Ellenfeleink az "eltérítettek", olyan emberek, akiket magába olvasztott a sötétség (hogy ez mit jelent, kiderül a történet folyamán). Alapesetben sebezhetetlenek, egyedül a fény képes áttörni rajtuk a sötétség képezte páncélt. Alan ezért mielőtt lelőhetne egyet, rávilágít a zseblámpájával, és ha a pajzs már nincs többé, tüzel. A fény univerzális fegyver a gonosszal szemben, úgyhogy mindegy, honnan ered (utcai lámpa, autó fényszórója, vagy nagy ritkán egy óriási reflektor...), a lényeg, hogy bevethető legyen. Zseblámpából négy, egyre erősebb fordul meg Wake kezei közt, fegyverből pedig a vidéki Amerikai slágertermékei képzik a kínálatot. Shotgunok, vadászpuskák, revolverek... és persze a legerősebb fegyver, ami ez esetben nem rakétavető vagy BFG, hanem a más játékokban csak figyelemelterelésnek használt villanó gránát. A rakétapisztolynak is nagy hasznát vesszük majd, és lesz fáklyánk is, amivel nyugodtan bóklászhatunk a néha tucatjával ránk rontó ellenfelek közt.
A harcrendszer nagyon jó, hisz taktikai lehetőségek egész sorával kecsegtet. Például ha túl sok az ellenfél, akkor eldönthetjük, hogy inkább átvágunk köztük a fáklyánkkal, vagy igazi hős módjára felvesszük velük a harcot. Lőszer mindig elég van a pályán, érdemes körülnézni, mert nagyon sok rejtett tartalékot találhatunk a sötét zugokban. Az achivementek szerelmesei gyűjthetik Alan Wake titokzatos módon keletkezett regényének szétszórt lapjait, összeszedegethetik a kávétermoszokat, vagy stílusosan küzdve egyre több gamer pontot gyűjthetnek a maximális 1000-ből. A játék e téren egyébként is igen megengedő, könnyedén összejön 30-40 achivement akár első végigjátszás alatt is.
Kétharmad tehát a harc, egyharmad pedig a műfaj megszokott fűszerezése. Kulcsokat keresgélünk, minimális IQ-t követelő logikai feladványokat oldunk meg, és párszor a reflexeinket is próbára teszi a játék. Mivel az Alan Wake eredetileg egy sand-box program lett volna, néhány játékelem őrzi a hagyományokat, így lesznek járművezetős szakaszok, és maguk a pályák is elég nagynak mondhatók. Bár mindig egyértelmű, hogy merre kell mennünk és mit kell csinálnunk, van tere a felfedezésnek is, és többek közt ez teszi az Alan Wake-et egy többször is újrajátszható játékká. Nézhetünk tévét, hallgathatjuk Bright Falls rádióadásának sziporkázó műsorait, és olvasgathatjuk a városka történetét... achivementekért, persze.
Az ellenfelek mesterséges intelligenciája példaértékű. Fedezékbe bújnak, mögénk kerülnek, és bár lőfegyvereik nincsenek, kiválóan céloznak az elhajított baltákkal és kaszákkal. Főellenfélből is lesz néhány, nem egy közülük kifejezetten emlékezetes, és ha van olyan játék, ami után nem szívesen látogatunk el egy agrárgazdaságba, hát az Alan Wake az. Már csak azért is kerülni fogjuk a vidék kellemes nyugalmát, mert a program hangulata, atmoszférája erősen támaszkodik a történet folyamán is többször említett Stephen Kingre, kinek védjegye a csöndes és békés helyek mögötti igazság kegyetlen felderítése. A játék nem véres, a dobozon is 15-ös korhatárszám áll a 18-as helyett, mégis meg tud ijeszteni, és a sok sötét, baljós helyszín a bátrabb fotelharcosokat is garantáltan magába szippantja. A magam részéről egyébként nem csodálkozom ezen, hisz már a Max Payne-ekben is voltak horrorra hajazó elemek, ergo a Remedy tudta, hová kell ütni ahhoz, hogy rendesen érezzük.
Ugyan eddig csak dicsértem derék bestseller-írónkat, az igazság az, hogy az Alan Wake sem tökéletes. Az ellenfelek nagyon sokan vannak, így ahhoz, hogy mindig el tudjunk hajolni a támadásaik elől, gyors reakcióidőre van szükség. Sajnos azonban Alan mindig belassul egy-egy elugrást követően, és ekkor gyakorlatilag védtelen. Hasonlóan bosszantó, hogy a járművekből is lassan kászálódhatunk ki, és azt sem igazán értettem, hogy az ötödik fejezetben miért van olyan sok "Várd meg, míg valami történik, és addig éld túl a rohamot!" rész. Elfogyott volna a kreativitás, vagy mi a szösz?
Jóképű író
Mivel az Alan Wake az Xbox 360 egyik legvártabb exkluzív játéka, sokakat érdekelt, hogy mit is hoz ki majd a Microsoft konzoljából. Összességében elmondható, hogy a grafika nem okoz csalódást, sőt, a fény-árnyék effektek olyan szinten ütősek, hogy minden platformon etalonnak számítanak. Más téren azonban meglátszik a hat éves fejlesztés. A textúrák élesek és szépek, de nem kiemelkedők, a karaktermodellek pedig néha szó szerint elavultnak tűnnek. Alan arca és mozgása jó, Alice-é viszont botrány, és a többi szereplő mimikáján is lenne mit javítani bőven. A Remedy július 28-ára ígéri a friss arcanimációkat hozó DLC-t, de nem értem, hogy ha ezek elkészítése mindössze két hónapot vesz igénybe, miért nem tudták belezsúfolni az eddigi munkálatok közé. Más részről a látótávolság néha döbbenetes, Bright Falls pedig igazán élethű, valós helynek tűnik. A grafikus motor legjobban sikerült része ettől függetlenül a speciális effektek: a sötétség eljövetelekor minden hullámzik és "gomolyog", álomszerű, szürreális képet festve a pár pillanattal korábban még normális világról. Egy biztos, panaszkodni nem fogunk a tévé előtt, noha való igaz, hogy a fejlesztők által hangoztatott állandó 30 fps egyszerűen nem igaz, a játék igenis beszaggat itt-ott.
A zene és a hang tökéletes, erről nem is kell többet beszélni. A szinkronszínészek beleélése, a nagyszerűen összeválogatott dalok és háttérszólamok, az eltérítettek bugyorgó átkozódása... egyszerűen szuper, arról már nem is szólva, hogy itt is visszakacsint a Remedy a Max Payne-re (a zárt ajtó koppanásának hangja egy az egyben onnan való). Többjátékos mód nincs az Alan Wake-ben, azonban nem is hiányzik, mert a hat fejezet kellően tartalmas, és játékstílustól függően 8-16 órába telik, mire átrágjuk magunkat a történeten (nekem még ennél is több volt, élveztem, hogy nagy területeket lehet bejárni).
Összegzés
Az Alan Wake egy pazar akciójáték, ami hangulatával és stílusos harcrendszerével garantáltan a tévé elé szegezi az Xbox 360 tulajdonosokat. Azoknak, akik szeretik az adrenalint, kötelező vétel, és a horrorok rajongóinak is erősen ajánlott, főleg borongós atmoszférája miatt. A játék jövője is biztosítva van, hála a későbbiekben megjelenő, letölthető epizódoknak, és a sztori vége sem olyan, hogy ne lehetne felvenni a fonalat egy teljes értékű folytatás kedvéért. Egyedül azt sajnálom, hogy Alan nem látogatta meg a PC-k monitorjait. Sebaj, talán egyszer a sötét jövőben, ha életünk könyve is úgy írja...
(forrás: ipon.hu)